A búcsú

Ahogy közeledünk a temető felé, egyre gyorsabban ver a szívem. A lányom elaludt menet közben, jobb is, úgysem akartam a halottak közé vinni. Megállunk. Már mindenki itt van, Ő is, de csak az autóját látom - mennyit ültem ebben az autóban! Kiszállunk és miközben a szememmel Őt keresem, illetlennek érzem magam... temetésre jöttünk, nem randevúra és egyébként is...! Gyors ellenőrzés, a lányom mélyen alszik, jó akkor te maradj kint vele a kocsiban, úgysem szereted a temetéseket. Ki szereti a temetéseket?! Már örülök is, legalább kettőnké lesz ez a kis idő és te kimaradsz ebből! Te jó ég, miket gondolok, ez egy temetés! Ott van. Meglát, biccent, nem mosolyog. Istenem, megölelném! Rám sem néz. Most azért ilyen hideg, mert gyűlöl vagy csak tartja magát, mert így illendő?! Ha gyűlöl, miért jött el? Biztos nem gyűlöl... de nem is szeret, mert akkor mosolygott volna vagy egy pillanatra megszorítja a kezem. Jaj minek vágattam le a hajam? Biztos csúnyának tart, ráadásul a szülés óta még le sem fogytam, biztos csúnya is vagyok.
Kezdődik. Állunk félkörben, a temetkezési vállalkozó emberei csendesen motoznak. Arra gondolok, bár lennének láthatatlanok, mert semmi közük a Papához. Vagy legalább lenne az arcukon valami érzelem. Neki bezzeg van! Mintha Neki is fájna ez az egész. Vagy csak úgy tesz? Miattam? Vagy mert ez a munkája.
Hideg van, de mégsem fázom, annyira furcsa ez. Sírni kellene, de inkább izgatott vagyok. Ott áll velem szemben és csak ketten vagyunk most, nincs harmadik, most lehetne bármit mondani. De hát ez egy temetés, miket gondolok! Jó, befejezem, kiürítem a fejemet. És akkor megszólal. Mennydörgésként hat a hangja a csöpp temetőben és könny szökik a szemembe. Elszégyellem magam, mert nem a Papa miatt sírok, hanem Miatta. Ott áll, mint egy kőszikla. Hideg és távoli. Sírok. 

A gyerekkoromról beszél. Amikor olvastam a szöveget nem sírtam, de most, hogy Ő mondja, folynak a könnyek az arcomon. Látja vajon, hogy sírok? Miért nem hatja meg? Régen mindig meghatotta, ha sírtam. Tudta, hogy az nagy bajt jelent. Rám sem néz. Pedig sírok, összetörtem. Anya kezét szorítom. Ő is sír. Megint elszégyellem magam, az apukáját temetjük, én meg egészen máshol járok. De mit tegyek? - Összezavarodtam. Mennék innen, futnék, itt hagynék mindenkit. Jaj dehogyis! A lányom a kocsiban alszik. Hogy hagynám itt? Őt soha. Elnézek az út felé és elmosolyodom. Hova is mennék? Nincs itt semmi...
Ahogy beszél, színes képek játszanak előttem, a gyerekkorom, a Papa, nyári illatok, cseresznye íze. Felnézek és gyönyörködöm egy hatalmas fa lombjában. Hogy tudja ezeket megidézni? Most még jobban szeretem.
Lassan a beszéd végéhez érünk. Ne, ne, ne legyen vége, én még hallgatni akarom! Megint sírok. Apa meghívta a temetés utáni ebédre, de eljön vajon, vagy simán elbúcsúzik és elmegy? Ez lenne az egyszerűbb, akkor én maradok és nincs tovább. Miért, így van tovább? Elmosolyodom. Ahogy kifelé haladunk, megcsúszok a nagy sárban és megfogja a karom. Most kellene megölelni vagy legalább egy kicsit közelebb húzni magamhoz, de nem lehet. Kint vagyunk a mesebeli kis temető kapuján és megtörik a varázs. A férjem ott vár, a lányom felébredt. Irány az étterem.
Semmiségekről beszélünk, alig merek ránézni. Szerencse, hogy a gyermekem lefoglal, mert nagyon zavarba lennék, ha valaki észrevenné, hogy mit érzek. Úgy érzem, minden az arcomra van írva. Kínlódom. Apa is Vele beszélget meg a nővérem is. Féltékeny vagyok. Egészen magamnak akarom. Menjen innen mindenki és hadd legyünk csak ketten!...
Csak úgy repül az idő. Tudom, hogy amikor az első ember kimondja, hogy elindul haza, akkor szépen mindenki szedelőzködik és hazamegy. Ő is. És ki tudja mikor látjuk egymást újra. Talán csak ha megint meghal valaki. Elszégyellem magam, hogy gondolhatok ilyet...
Kifelé menet készülök a búcsúra, nehogy sírjak. Az istenért, tényleg ennyire hülye vagyok?! Tényleg... egy percre odamegyek Hozzá. Most tényleg csak ketten vagyunk. Megölelném. De nem mozdul felém, visszahúzódom. Olyan nagyon szomorú vagyok. Hát nem látod? Hát nem érdekel? Úgy hiányzol! Miért nem veszel már észre?!
Most már tényleg elbúcsúzunk. Beülünk az autóinkba és elindulunk. Fojtogat a sírás. Vége. Ki tudja mikor látom újra. Talán ha megint meghal valaki...

Falusi élet

Annak ellenére, hogy igazi városi lány vagyok, azt hiszem ajándékként kaptam a sorstól, hogy kisgyermekkori éveimet falun tölthettem. Akkor kerültem városba, amikor első osztályba mentem, tehát 6 éves koromig szívhattam magamba a falusi levegőt.
A lányom 2 éves volt, amikor újra falura költöztünk. Hivatalosan persze város, na de...! :) Az érzéseim vegyesek. Rengetegszer eszembe jut Polgárdi, a házakról, a szagokról, az öreg nénikékről, az állatokról... sokszor imádom, sokszor utálom, egyben azonban biztos vagyok - egy gyereknek nincs jobb hely a világon, mint falun!

Amikor első néhány alkalommal jártam itt (természetesen kocsival), rettentően idegesítettek a biciklisek. Mindenhol ott vannak. Sokan egymás mellett tekernek és beszélgetnek. Mintha nem is lenne autós forgalom. Aztán amikor ideköltöztünk rájöttem, a bicikli elengedhetetlen és ma már nekem is van egy szép, trendi, kosaras, gyereküléses járgányom. Ki az a hülye, aki a kisboltig beindítja az autót?! Mire kiállnék a garázsból, már meg is fordultam bringával :)

Itt nincsenek ilyen-olyan shopok. A zöldséges az Zöldséges, a műszaki bolt Műszaki bolt, az élelmiszerbolt ABC. Kész. Bár az elején sokáig csak röhögve tudtam kimondani, hogy "elmegyek a Faáruboltba tipliért", kb. úgy éreztem magam, mint Lucy Hill a Miért éppen Minnesotában vagy Marin Frist a Férfi fán teremben. Egyébként meg a Faárubolttal szembeni udvarban van egy nagyon cuki póni, a kerítésre direkt egy lyukat vágtak a tulajék, amin kifér a feje, hogy a gyerekek meg tudják őt simogatni.
Apropó póni! Anyu sokszor panaszkodik, hogy az óvodában a gyerekek nem ismerik fel az állatokat. Hát itt ilyen probléma nem létezik! Van itt minden, nyúl, szárnyasok, boci, birka, sok helyen még ló is, cica és kutya mindenütt. Olyan jó ez! Nekem is biztosan sokat számított a mérhetetlen állatszeretetem kialakulásában, hogy ugyanilyen környezetben nőttem fel.
Az emberek miatt nagy kettősség van bennem. Egyik része, hogy irtó kedvesek és jóindulatúak tudnak lenni! Valakinek mindig van hozzád egy jó szava. A lányom is mesélt már olyat nagy lelkesen, hogy a csoporttal sétáltak és szembejött egy öreg néni és az összes ovis fejét megsimogatta. Ilyenek. Másodszor borzasztó buták tudnak lenni, nincsen bennük tapintat, kíváncsiak mindenre és meg is kérdezik. Simán meg merik kérdezni például, hogy a férjem mennyit keres, ezen a mai napig ki vagyok akadva!
A "bevándorlókat" (amilyenek mi is vagyunk) nem kedvelik, idő kell, hogy ne nézzenek ránk ferde szemmel és soha nem leszünk HELYIEK. Olyasmi ez, mint amire a külföldön élő magyarok panaszkodnak, hát jelentem ez az érzés itthon is elérhető, nem kell elhagyni az országot, ahhoz, hogy "outlander" legyél! Ugyanakkor sosem értettem, mi abban a büszkeség, hogy valaki ide született. Vagy bárhova. Sosem jutna eszembe azzal kérdeni, hogy hol születtem. Na mindegy, ez valami falusi öntudat lehet...
A falu olyan, mint egy multicég, ahol sok nő dolgozik együtt. Állandó a pletyka és a rosszindulat. Nincs különösebb oka. Csak úgy. Kibeszél mindenki mindenkit. Valószínűsítem az ingerszegény környezet miatt, de kevesen vannak, akiknek van saját élete. Viszont mindig találni olyat, aki segít, ha valamire szükséged van és itt nem várnak érte semmit, önzetlenek (ezt is nagyon nehéz megszokni). Bevásárolnak neked, ha beteg vagy, hazavisznek ha meglátnak gyerekkel, kismotorral a kezedben 40 °C-ban gyalogolni, kölcsönadnak ásót, fúrót, vagy ami éppen kell, kiásnak a hóból, ha volt annyi eszed, hogy kigurultál a garázsból 30 centi friss hóra, mert gondoltad, simán elindulsz, aztán se előre-se hátra...
Mindig lehet kapni friss házi csirkét, tojást, zöldséget, gyümölcsöt, finomat, olcsót, csak meg kell találni a lelőhelyeket.
Ha biciklizel (pláne ha kosaras-gyerekülésessel), szinte minden szembejövő köszön, mindegy ismered-e vagy nem. Szólítottak már nagyságos asszonynak is, igaz az egy alkesz volt, akinek a férjem mindig ad aprót...
Hát ilyen itt élni. Hogy 10 év múlva mi lesz (középiskola-kérdéskör), még nem tudom. Egy biztos, vettünk egy házat FALUN!