A búcsú

Ahogy közeledünk a temető felé, egyre gyorsabban ver a szívem. A lányom elaludt menet közben, jobb is, úgysem akartam a halottak közé vinni. Megállunk. Már mindenki itt van, Ő is, de csak az autóját látom - mennyit ültem ebben az autóban! Kiszállunk és miközben a szememmel Őt keresem, illetlennek érzem magam... temetésre jöttünk, nem randevúra és egyébként is...! Gyors ellenőrzés, a lányom mélyen alszik, jó akkor te maradj kint vele a kocsiban, úgysem szereted a temetéseket. Ki szereti a temetéseket?! Már örülök is, legalább kettőnké lesz ez a kis idő és te kimaradsz ebből! Te jó ég, miket gondolok, ez egy temetés! Ott van. Meglát, biccent, nem mosolyog. Istenem, megölelném! Rám sem néz. Most azért ilyen hideg, mert gyűlöl vagy csak tartja magát, mert így illendő?! Ha gyűlöl, miért jött el? Biztos nem gyűlöl... de nem is szeret, mert akkor mosolygott volna vagy egy pillanatra megszorítja a kezem. Jaj minek vágattam le a hajam? Biztos csúnyának tart, ráadásul a szülés óta még le sem fogytam, biztos csúnya is vagyok.
Kezdődik. Állunk félkörben, a temetkezési vállalkozó emberei csendesen motoznak. Arra gondolok, bár lennének láthatatlanok, mert semmi közük a Papához. Vagy legalább lenne az arcukon valami érzelem. Neki bezzeg van! Mintha Neki is fájna ez az egész. Vagy csak úgy tesz? Miattam? Vagy mert ez a munkája.
Hideg van, de mégsem fázom, annyira furcsa ez. Sírni kellene, de inkább izgatott vagyok. Ott áll velem szemben és csak ketten vagyunk most, nincs harmadik, most lehetne bármit mondani. De hát ez egy temetés, miket gondolok! Jó, befejezem, kiürítem a fejemet. És akkor megszólal. Mennydörgésként hat a hangja a csöpp temetőben és könny szökik a szemembe. Elszégyellem magam, mert nem a Papa miatt sírok, hanem Miatta. Ott áll, mint egy kőszikla. Hideg és távoli. Sírok. 

A gyerekkoromról beszél. Amikor olvastam a szöveget nem sírtam, de most, hogy Ő mondja, folynak a könnyek az arcomon. Látja vajon, hogy sírok? Miért nem hatja meg? Régen mindig meghatotta, ha sírtam. Tudta, hogy az nagy bajt jelent. Rám sem néz. Pedig sírok, összetörtem. Anya kezét szorítom. Ő is sír. Megint elszégyellem magam, az apukáját temetjük, én meg egészen máshol járok. De mit tegyek? - Összezavarodtam. Mennék innen, futnék, itt hagynék mindenkit. Jaj dehogyis! A lányom a kocsiban alszik. Hogy hagynám itt? Őt soha. Elnézek az út felé és elmosolyodom. Hova is mennék? Nincs itt semmi...
Ahogy beszél, színes képek játszanak előttem, a gyerekkorom, a Papa, nyári illatok, cseresznye íze. Felnézek és gyönyörködöm egy hatalmas fa lombjában. Hogy tudja ezeket megidézni? Most még jobban szeretem.
Lassan a beszéd végéhez érünk. Ne, ne, ne legyen vége, én még hallgatni akarom! Megint sírok. Apa meghívta a temetés utáni ebédre, de eljön vajon, vagy simán elbúcsúzik és elmegy? Ez lenne az egyszerűbb, akkor én maradok és nincs tovább. Miért, így van tovább? Elmosolyodom. Ahogy kifelé haladunk, megcsúszok a nagy sárban és megfogja a karom. Most kellene megölelni vagy legalább egy kicsit közelebb húzni magamhoz, de nem lehet. Kint vagyunk a mesebeli kis temető kapuján és megtörik a varázs. A férjem ott vár, a lányom felébredt. Irány az étterem.
Semmiségekről beszélünk, alig merek ránézni. Szerencse, hogy a gyermekem lefoglal, mert nagyon zavarba lennék, ha valaki észrevenné, hogy mit érzek. Úgy érzem, minden az arcomra van írva. Kínlódom. Apa is Vele beszélget meg a nővérem is. Féltékeny vagyok. Egészen magamnak akarom. Menjen innen mindenki és hadd legyünk csak ketten!...
Csak úgy repül az idő. Tudom, hogy amikor az első ember kimondja, hogy elindul haza, akkor szépen mindenki szedelőzködik és hazamegy. Ő is. És ki tudja mikor látjuk egymást újra. Talán csak ha megint meghal valaki. Elszégyellem magam, hogy gondolhatok ilyet...
Kifelé menet készülök a búcsúra, nehogy sírjak. Az istenért, tényleg ennyire hülye vagyok?! Tényleg... egy percre odamegyek Hozzá. Most tényleg csak ketten vagyunk. Megölelném. De nem mozdul felém, visszahúzódom. Olyan nagyon szomorú vagyok. Hát nem látod? Hát nem érdekel? Úgy hiányzol! Miért nem veszel már észre?!
Most már tényleg elbúcsúzunk. Beülünk az autóinkba és elindulunk. Fojtogat a sírás. Vége. Ki tudja mikor látom újra. Talán ha megint meghal valaki...